1687-es országgyűlés

Az 1683 utáni másfél évtizedben a Habsburg Birodalom csapatai az oszmán hadsereget fokozatosan kiszorították Magyarország területéről. A császári seregek sikerei és magyarországi jelenlétük átrendezte az uralkodó és a magyar nemesség közötti erőviszonyokat. 1687-ben, Pozsonyban került sor a királyi Magyarország utolsó rendi országgyűlésére, melyen a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Az uralkodó ugyanakkor megerősítette a Magyar Királyság állami önállóságát és rendi alkotmányát.

Bár az országgyűlést 1688 januárjában zárták le, a magyar történetírásban az 1687-es országgyűlés terjedt el.

Előzmények

I. Lipót német-római császár, német király, magyar és cseh király

1683-ban az Oszmán Birodalom teljes haderejével támadást indított Bécs ellen. Június 21-én Thököly felmondta az udvarral kötött fegyverszünetet, majd felkereste a hadjáratot vezető nagyvezír eszéki táborát, ahol megállapodtak, hogy a fejedelem hűségére térők birtokait a török nem dúlja fel. Ennek hatására a magyar főurak túlnyomó többsége átállt, élelemmel és fegyveresen is támogatták a törököket.[1]

Az oszmánok Bécset ostromolták, azonban a kahlenbergi csatában szeptember 12-én a birodalmi-lengyel hadsereg súlyos vereséget mért rájuk. 1684-ben XI. Ince pápa diplomáciai erőfeszítései révén létrejött a Szent Liga. 1686. szeptember 2-án a Károly herceg vezette keresztény koalíció visszafoglalta Budát az oszmánoktól. 1687-ben a nagyharsányi csatában az oszmán főerő is felmorzsolódott.

1686 végén Antonio Caraffa főhadbiztos állítása szerint egy veszedelmes összeesküvés nyomaira bukkant. Caraffa 1687. február 9-én uralkodói felhatalmazást kapott, hogy rendkívüli törvényszéket állítson fel. Az eperjesi törvényszék döntő mértékben gazdag és tekintélyes embereket fogott perbe. A kivégzettek között volt a környék leggazdagabb főura, Radvánszky György. Caraffa kínzásokkal akart tanúvallomást kicsikarni gróf Csáky Istvánból, aki országbíró és felső-magyarországi főkapitány volt, de eredménytelenül.

Az eperjesi vésztörvényszék nagyméretű nemzetközi felháborodást váltott ki.[2] A vármegyék és a nádor határozott tiltakozására I. Lipót az év vége felé feloszlatta a bíróságot, de Caraffát magas kitüntetésekkel halmozták el.

Az udvari párt vezetői, elsősorban Széchényi Pál kalocsai érsek és Esterházy Pál nádor 1683 és 1687 között tárgyalásokat folytattak a bécsi udvarral a Magyar Királyság jövőbeni berendezkedéséről. Hajlandónak mutatkoztak arra, hogy lemondjanak a szabad királyválasztásról és más kompromisszumokra is hajlottak, ha az uralkodó tiszteletben tartja a Magyar Királyság alkotmányát.[* 1] A közjogi viszonyok rendezetlensége ugyanis a Habsburg-párti magyar főurak és főpapok érdekét is sértette.

Ezzel egy időben a Habsburg Birodalom nemzetközi kampányba kezdett a törökökkel összefogott, Thököly-párti magyarok ellen.[3] Johann Nicolaus Flämitzer hadbíró magyarokat gúnyoló pamfletet adott ki.[4]

I. Lipót ebben a politikai környezetben hívta össze a magyar rendeket Szent Lukács napjára, azaz 1687. október 18-ára.

Az országgyűlés határozatai

1687. november 7-én a pozsonyi rendi országgyűlés alsótáblája elfogadta a Habsburg-ház fiági örökösödésének törvényét és lemondott az ellenállási jog-ról. Az országgyűlés felsőtáblája szintén elfogadta a Habsburgok férfi ágon való örökösödését. Ugyancsak lemondtak az Aranybullában megfogalmazott ellenállási jogukról. Az országgyűlés által hozott törvényeket a király 1688. január 25-én szentesítette.

Azért tartotta fontosnak a bécsi udvar a trónöröklés rendjének törvényi rögzítését, mert félő volt, hogy a magyar rendek nem azt a Habsburgot választják meg magyar királynak, mint akit a birodalom többi koronaországában (az 1547. évi V. törvénycikk csak azt mondta ki, hogy mindig I. Ferdinánd utódai közül, de a sorrendet nem deklarálták). A fiági örökösödés elfogadása a köztudatban élő elképzeléssel szemben nem járt lényeges jogi változással, Miksa király 1563-as koronázása óta a Magyar Királyságnak folyamatosan Habsburg uralkodói voltak. December 9-én a kilencéves I. Józsefet magyar királlyá koronázták.

A kortársak pozitívan fogadták, hogy Lipót általános közkegyelmet hirdetett, továbbá érvénytelenítette az eperjesi törvényszék ítéleteit.[5]

A protestáns köznemesség felé tett gesztusként az uralkodó felújította az 1681-es soproni országgyűlés valláspolitikai rendelkezéseit, mely korlátozottan engedélyezte a protestáns vallás gyakorlását.

Az országgyűlés ezzel szemben sértette a magyarországi városlakó polgárság érdekeit: ezentúl a városok csakis akkor nyerhették el a szabad királyi városi státuszt, ha azt a rendi országgyűlés jóváhagyta. A bécsi udvar ezzel a nagyobbrészt protestáns és Habsburg-ellenes polgárság politikai törekvéseit akarta visszaszorítani.

Az országgyűlés megszavazta több mint másfél száz külföldi arisztokrata, hadvezér és tisztviselő magyar honosítását,[6] „remélvén, hogy a hazának hálás és hasznos polgárai (...) lesznek.”[7] Így I. Lipót a magyar törvények betartásával osztogathatott magyar birtokokat a (korábbi szakirodalomban németnek tartott, valójában multietnikus) birodalmi arisztokráciának.

Az uralkodó azzal tette teljessé győzelmét, hogy az I. Ferdinánd korabeli királyi hitlevél 17 pontját 6 pontra szűkítette le. A régi hitlevélből kimaradtak az országgyűlés háromévenként megtartására, a magyar ügyeknek magyarok általi intézésére, a nádor választására és hatáskörére, a véghelyek kapitányainak magyar voltára, az idegen zsoldosok kivételére, a vallásszabadságra és általában a vallásügyre vonatkozó határozatok. Csak általánosságban szólt arról, hogy az országlakosokat kiváltságaikban megtartja.[8]

Az 1687-es országgyűlés utóélete

Lipót király hátralévő életében nem hívott többé össze országgyűlést. Legközelebb I. József király hívta össze a magyar rendeket, a pozsonyi országgyűlés 1708. április 3-án nyílott meg.

Az uralkodó (Esterházy Pál nádori előterjesztésével szemben) nem engedélyezte az önálló magyar haderő felállítását. A feleslegesnek ítélt végvári katonaságot feloszlatták, valamint megkezdték reguláris ezredekbe szervezésüket. A hajdúkat és a kurucokat megfosztották kiváltságaiktól, ezzel szemben felállították az első az idegen nemzetiségű (rác, horvát) határőrezredek (és határőrvidékek) szervezését. A bécsi udvar a visszafoglalt hódoltsági területeken erős rekatolizációba kezdett. A vármegyerendszer megmaradt, azonban Horvátország közvetlenül Bécs irányítása alá került, élén katonai kormányzóval. Nem szüntették meg a báni méltóságot, de annak személyét ezentúl Bécs választotta.

1688 és 1690 között Kollonich Lipót esztergomi érsek egy közel 500 oldalas tervezetet dolgozott ki (A Magyar Királyság berendezése - Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn), mely Magyarország helyzetét lényegében az osztrák örökös tartományokéval tette volna hasonlóvá.[9] Ugyan az Einrichtungswerk nem valósult meg a gyakorlatban, a tervezet mégis kiválóan mutatja, hogy az 1687-es országgyűlés eredményeivel sem a magyar nemesség, sem a bécsi udvar nem volt elégedett.

Megjegyzések

  1. Mind Esterházy Pál, mind Széchényi Pál feltétel nélkül dinasztiahű volt. Ugyanakkor a két politikus a rendi alkotmány visszaállításában volt érdekelt, míg a szintén udvarhű Kollonich Lipót a nyílt abszolutista berendezkedést tartotta kívánatosnak.

Jegyzetek

  1. Mehmed Csolak „Csonka” nógrádi bég 1686-os vallomása szerint Draskovich Miklós országbíró, Erdődy Miklós horvát bán, Batthyány Kristóf, a Dunántúl és a Kanizsával szembeni végek főkapitánya és Czober Ádám alsó-magyarországi nagybirtokos odáig mentek, hogy Thökölyt akarták Magyarország királyává tenni, ők pedig felosztották egymás között a majdan elfoglalandó(!) örökös tartományokat. A magyar főurak 1683-as átállását tárgyalja Papp Sándor: Árulók vagy túlélők? A magyar főurak átállása 1683-ban Kara Musztafa pasa és Thököly Imre oldalára. In: Rubicon 2000/5 22.
  2. Grexa Gyula: Caraffa és az eperjesi vértörvényszék, Rozsnyó, 1913
  3. Köpeczi Béla: „Magyarország a kereszténység ellensége”. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben, Budapest, 1976. ISBN 963-05-0883-4
  4. Der in böhmische Hosen ausgekleideter ungarischer Libertiner
  5. 1687. évi V. törvénycikk, a törvény magyar nyelvű fordítása
  6. 1987. évi XXVII., XXVIII., és XXIX. törvénycikk.
  7. R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország, Budapest, 1999, 160. o.
  8. Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában - A török kiűzése Magyarországról, Budapest, Gondolat, 1986. 170. o.
  9. Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn (1688–1690), Herausgegeben von János Kalmár und János J. Varga, Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2010

Források