Ormánság
| Ormánság | |
 | |
| ormánsági népviselet a 19. században | |
 | |
| Talpasház Sellyén | |
| Nagytáj | Dunántúl |
| Középtáj | Dráva menti síkság |
| Fontosabb települések | Sellye, Vajszló |
| Kistérségek | Sellyei járás |
| Népesség | |
| Vallási megoszlás | római katolikus, református |
| Etnikai megoszlás | magyarok, romák |
| Földrajzi adatok | |
| Időzóna | UTC +1 |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Ormánság témájú médiaállományokat. | |
Az Ormánság vagy Ormányság tájegység Baranya vármegyében, a Dráva árterületén, a Dráva-sík kistáj része. Baranyára jellemző aprófalvas vidék. Központja és egyben járási székhelye Sellye. Második legnagyobb települése Vajszló.
Lakossága hagyományosan református.[1] Egyedülálló festett kazettás templomaik (Drávaiványi,[2] Adorjás, Kórós,[3] Kovácshida) az ősi magyar jelképrendszer elemeit hordozzák.
Nevének eredete
Nevét a „hegycsúcs”, „hegytető”, vagy „lápos terület” jelentésű finnugor eredetű orom, ormágy, vagy ormány szavakból, vagy a török orman ("erdő") szóból származtatják.[4] A finnugor etimológia szerint első lakói a vizes területekből kiemelkedő ormákra építkeztek,[5] a terület a honfoglalás korában erdőség volt.
Az Árpád-korban, 1257-ben írásos emlékben Ormán, Ormánköz illetve Bőköz volt ennek a területnek a neve. Szigetvár és Szentlőrinc is e terület része volt, mint Aljvidék.[4] Györffy György történész szerint a Gyöngyös és az Okor patakok közötti terület volt. A mai Nyugat-Ormánság volt Ormánköz, a Kelet-Ormánság pedig a Bőköz.[6] A 17. századtól a református falvakra használták az Ormánság kifejezést Délnyugat-Baranyában,[4] de még a 20. század elején is a Kelet-Ormánságiak a nyugati részeket tekintették csak Ormánságnak.[6]
Földrajza
Az Ormánság területe a pannón időszakban lesüllyedt és létrejött a Szlavón-Horvát beltó. Ez a tó hamar föltöltődött köszönhetően a Drávának, Nyitrának, Vágnak. Később kiemelkedett a Dunántúli-dombság és Dunántúli-középhegység, így az északi folyók a kialakuló Dunába ömlöttek. A pleisztocén korban futóhomok jellemezte a területet.[7]
A Dráva évezredeken keresztül behálózta Ormánságot. Kimutatható, hogy Barcs-Okorág-Kémes vonalon is folyt. Később dél felé került a fő ága. Volt olyan időszak, amikor a folyó szélessége 15 kilométer volt.[7]
- Helyi védelem alatt álló területek: a sellyei Kisrét, a drávafoki legelő, a Nákói-mocsár, a Kisszentmártoni láp.
- Országos védelem alatt áll a Szentegáti Ősbükkös természetvédelmi terület.
1996-ban megalakult a Duna-Dráva Nemzeti Park. Baranya vármegyében a Nemzeti Park határa a folyó árvízvédelmi töltése.
Lakosság
A honfoglaláskor szlávok éltek a vidéken, ez a folyónevekben is fölfedezhető. Az Árpád-korban ezek a szlávok beolvadtak a magyarságba.[4] Ekkoriban tilos volt a keleti és nyugati területeken élőknek a másikkal házasodniuk. Ezt hívták Laki-hídon túli házassági tilalomnak.[6] Ahogy akkoriban mondták: „Lakihídon át nem jó menyecskét hozni, mer abbú mind kurva lössz."[8] Lak falu Adorjás, Kémes és Baranyahídvég falvak között elterülő település volt.
A népszámlálási adatok szerint a vidék nagy részét magában foglaló Sellyei kistérség lakosságának 87,4%-a magyar, 12%-a horvát, 6%-a roma.[9] A romák valós aránya viszont lényegesen magasabb a népszámlálási adatoknál. Gilvánfa lakossága szinte teljesen beás cigány. A valamikor egyeduralkodó őshonos református magyarság az egykézésnek köszönhetően ma már csak a vidék lakosságának 20%-át adja. Helyüket katolikus magyar zsellérek, völgységi svábok és cigányok foglalták el,[10] így ma már lakosságának kétharmada római katolikus.[11]
Népviselet
1867 után a polgárosodó Siklós környéki drávaszögi emberek szoknyát és pantallót viseltek, míg az ormánságiak továbbra is a cifra paraszti viseletet. Ezért utóbbiak csúfneve lett a pupák.[12]
Az ormánsági népi szőttesre jellemző volt, hogy a fehér alapot pirossal díszítették csak.[6]
Települések
A tudósok 22-45 falut sorolnak az Ormánsághoz.[4]
| Nyugat-Ormánság | Kelet-Ormánság | ||||
|---|---|---|---|---|---|
| | |
Tévesen az Ormánsághoz sorolnak több Dráva menti falut is, amely egykoron többségében horvát volt. Kiss Géza így írt erről: „Azért, mert Ormányság elsősorban és mindenekfölött néprajzi és csak másodsorban földrajzi fogalom. Tehát Sztára, Révfalu, Keresztúr, bár a Dráva és Ormányság közé szorult, s bár építkezésében, életberendezésében, ősi eszközeiben sok rokon vonást, sőt azonosságot mutat Ormánysággal, de mert nyelve más, viselete más, a földrajzi összefüggés ellenére sem Ormányság”.[7]
Vers a tájegységről
Az 1930-as években született az alábbi vers a tájegységről:[13]
| Vers az Ormánságról 45 kisfalu néz a nagyvilágba 1930-as évek |
Nyelvjárás
Az Ormánságban ő-ző nyelvjárást beszéltek, amit hivatalosan dél-somogyi nyelvjárásnak neveznek. Ennek oka feltételezhetően a dél-alföldi kapcsolat, ahol szintén ő-ző nyelvjárás van.[4] Az alábbi szaporcai vers példája is jól szemlélteti ezt:[1]
| Fársáng Hipp-hopp, fársáng! Farsangi köszöntő, Szaporca |
Az alábbi legendát Szársomlyó hegyről Kémesen jegyezték le, a helyi dél-somogyi nyelvjárásban:
„Volt egy gyönyörű lány, akire szömöt vetött az ördög. Egy napon megjelönt az anyjánál, és azt mondta, add neköm a lányodat, mert úgy is elviszöm. A furfangos öregasszony fogadást ajánlott az ördögnek: Ha napkeltéig fölszántod a Harsányi-hegyet, elvihetöd. Az ördög alkonyat után nagy garral nekilátott. Még éjfél se vót, már végzött is a hegy egyik felivel. Az anya megrémült. Mit csinyáljon? Mit csinyáljon? - Bémönt a tikólba, megkereste a kokast, a lába közé fogta és jól megszorétotta, erre az elkezdött kukorékóni, a környék kakasai meg mind utána mondták. Amikor az ördög meghallotta, azt hitte, hajnalodik és elvesztötte a fogadást. Mérgében dúlva-fúlva visszafutott a pokolba, ahol lemönt, forró kénköves víz fakadt. Ebbű lett a harkányi feredő. Az anyja csalafintasága révén így menekült meg a lány, a szél barázdálta hegyet meg azúta is Ördögszántotta-hegynek híjják.”[14]
Gasztronómia
Az Ormánság nyugati felén a „főttperec” volt a legkedveltebb ünnepi sütemény. Ezt a megyében máshol nem ismerték. A fehér hurkát bár máshol is ismerték, itt volt a leginkább elterjedve. Mivel főleg reformátusok ették, ezért kálomista hurkának is hívták. A tüdőskolbász szintén ormánsági specialitás, bár ritkán készítették el.[6]
Népszokások
Az ormánsági lányok feladata volt régen a szőlők őrzése. Az Ormánság nem szőlőtermő vidék, viszont a Drávaszögben, a Villányi-hegységben (a harkányi, terehegyi részen) több ormánsági szőlőbirtok volt. A drávaszögi lányoknál nem volt ez a szokás.[6]
A 20. század elejéig az ormánsági gyász színe a fehér volt.[7]
Források
- Zentai, Tünde. Drávaszög és Szlavónia. Pécs: Pro Pannonia Kiadó Alapítvány, Molnár Nyomda (2012). ISBN 978 963 9893 59 7
Jegyzetek
- ↑ a b sószóró - református körkép. w3.enternet.hu. [2009. február 11-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ Archivált másolat. [2005. augusztus 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. július 4.)
- ↑ Archivált másolat. [2005. május 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. július 4.)
- ↑ a b c d e f Dél-Dunántúl néprajzi csoportjai. gepeskonyv.btk.elte.hu
- ↑ Etimológia
- ↑ a b c d e f Zentai, János: Baranya megye néprajzi csoportjai. tajesember.hu, 1978. [2017. április 5-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ a b c d Táj és ember, az Ormánság világa. www.novenyzetiterkep.hu. [2021. szeptember 28-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ a laki hídról - Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 16. library.hungaricana.hu, 1971
- ↑ 2001-es népszámlálás (nemzetiségek)
- ↑ Fülep Lajos: A magyarság pusztulása
- ↑ 2001-es népszámlálás (vallás, felekezet)
- ↑ Zentai, 18. o.
- ↑ Járóföld - Hazai Tájakon: Ormánság, 2. (helyi idős hölgy elmondása alapján) Aprófalvak Vajszló környékén, 1997 [2017. december 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. december 10.)
- ↑ Zentai, 8-9. o.
További információk
- Ormánságfejlesztő Társulás Egyesület Archiválva 2012. november 25-i dátummal a Wayback Machine-ben
- Rövid leírás
- Fakazettás templomok az Ormánságban
- Egy ormánsági talpasházról
- Fotók, leírás
- Ormánság.lap.hu – Linkgyűjtemény
- Koloh Gábor. "Szántani lehet, de vetni nem muszáj" Az ormánsági egykézés történetei (1790–1941). (2021). ISBN 9789634162599
