Szaigó Takamori

Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek.

Szaigó Takamori
Edoardo Chiossone képe Szaigóról
Született	隆永 1828. január 23. Kagosima, Japán
Elhunyt	1877. szeptember 24. (49 évesen) Kagosima, Japán Birodalom
Álneve	西郷三助 菊池源吾 善兵衛
Állampolgársága	japán
Nemzetisége	japán
Házastársa	Ijūin Suga Ai kana Saigo Itoko
Gyermekei	Saigō Kikujirō Toratarō Saigō Saigō Kikusō
Szülei	Shiihara Masa Saigō Kichibei
Foglalkozása	szamuráj
Tisztsége	daisanji (Satsuma Domain)
Halál oka	lőtt seb
Sírhelye	Nanshū Shrine (Kagosima prefektúra)
A Wikimédia Commons tartalmaz Szaigó Takamori témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Szaigó Takamori (Takanaga) (西郷 隆盛 (隆永); Hepburn: Saigō Takamori^?) (Kagosima, 1828. január 23. – Kagosima, 1877. szeptember 24.) az egyik legbefolyásosabb japán szamuráj volt a kései Edo-korban és a korai Meidzsi-korban, gyakran nevezik az „utolsó szamuráj”-nak.^[1] Szaigó Kokicsiként (西郷 小吉) született, a Takamori nevet nagykorúvá válásakor vette fel. Költeményeit Szaigó Nansú (西郷 南洲) néven írta.^[2]

Fiatalkora

A Szacuma han fővárosában, Kagosimában született egy alacsony rangú szamuráj családban. Alacsony beosztású hivatalnokként kezdte szolgálatát. 1854-ben Edóba ment Simazu Nariakira, Szacuma daimjója kíséretében, hogy segítse a Kóbu gattai mozgalmat. Azonban Simazu Nariakira halála és Ii Naoszuke, a sógunátus elleni mozgalmak letörésére irányuló politikája miatt vissza kellett menekülnie Kagosimába, ahol letartóztatták. Amami Ósima szigetére számüzték, ahonnan 1861-ben visszatért, de az új daimjó, Simazu Hiszamicu újra száműzte. Csak 1864-ben térhetett vissza végleg, amikor Simazu Hiszamicu Kiotóba küldte, hogy képviselje Szacuma érdekeit a császári udvarnál.

Meidzsi-restauráció

Kiotóba érkezvén gyorsan szövetséget kötött az Aizu hannal, és megakadályozta hogy a csósúi szamurájok elfoglalják a Császári Palotát a Kinmon-incidens során. Részt vett a Csósú elleni büntetőhadjáratban, de közben titokban tárgyalt csósúi vezetőkkel, ami később a Szacuma–Csósú-szövetséghez vezetett. A második Csósú elleni hadjáratban Szacuma semleges maradt.

1867 novemberében Tokugava Josinobu sógun lemondott, visszaadva ezzel a hatalmat a császárnak, de Szaigó az egyik leghangosabb bírálója volt a békés megegyezésnek. Követelte hogy a Tokugava család mondjon le minden földjéről és címéről, ami a Bosin-háború egyik kiváltó oka lett.

A Bosin-háborúban ő vezette a császári csapatokat a Toba–fusimi csatában, és ő fogadta el Edo várának kapitulációját.

Meidzsi-kori bürokrata

Bár nem a legbefolyásosabbak közé tartozott, fontos szerepet játszott a korai Meidzsi-kormányzat politikájának alakításában. Nagy érdemeket szerzett a hanrendszer felszámolásában, és a sorozáson alapuló modern hadsereg megszervezésében. Az Ivakura-misszió ideje alatt, 1871–1872-ben őt bízták meg az ideiglenes kormány vezetésével.

Ellenezte a modernizációs törekvéseket és a nyugatiasodást, valamint a vasútépítést, azzal érvelve, hogy a pénzt inkább a hadseregre kéne költeni.^[3] Szaigó követelte, hogy Japán üzenjen hadat Koreának, mikor Korea 1873-ban nem ismerte el a japán császárt, mint a japán állam fejét. A kormányzat ezt hosszas tárgyalások után elvetette, pénzügyi és katonai megfontolások miatt. Szaigó tiltakozásképpen lemondott hivataláról és visszatért Kagosimába.

Szacuma felkelés

Sok elégedetlen szamuráj követte Szaigót Kagosimába, ahol megszerezték a helyi kormányzat vezetését. Miután 1877-ben a központi kormányzat megszüntette a szamurájoknak járó rizs-fejadagokat, a konfrontáció elkerülhetetlennek tűnt a Szacumába gyűlt szamurájok és a kormányzat között. Hogy megelőzzék a felkelést, hadihajókat küldtek Kagosimába, hogy foglalják le a helyőrségi fegyvereket. Erre válaszul kitört a felkelés, és a helyi szamurájok meggyőzték Szaigót hogy vezesse őket, aki jobb belátása ellenére az élükre állt.

A lázadást néhány hónap alatt leverte a 300 000 főt számláló császári hadsereg. A lázadók 40 000-res haderejéből néhány száz maradt a hadjárat végére. Bár a lázadók a szamuráj réteg megmaradásáért harcoltak, azonban mindkét oldal modern taktikát és felszerelést alkalmazott, míg a felkelőknek el nem fogyott a lőszerük, így kénytelenek voltak kardot, íjat és nyilat használni. A felkelőket a sirojamai csatában győzték le végleg, ahol Szaigó életét vesztette. Halálának körülményei nem tisztázottak. Vagy szeppukut követett el, vagy súlyos sérülését látva társai vágták le a fejét, hogy szamurájhoz méltó halált haljon.^[4] Több legenda kering a feje eltűnéséről, de a fejével együtt temették el.

Legendák Szaigóról

A halálát követő években sok legenda keringett arról, hogy él, és Indiában, Kínában vagy Oroszországban rejtőzik, ahonnan visszatérve eltörli az igazságtalanságokat. Többen látni vélték arcképét egy üstökösön. A nép csodálatát Szaigó szamuráj erényei iránt a kormányzat felismerte, posztumusz bocsánatot nyert.

Műalkotásokban

Híres bronzszobra áll Tokióban, az Ueno parkban, kutyájával, 1898 óta. E szobor reprodukciója megtalálható Okinoerabudzsimán, ahol száműzetését töltötte.

A populáris kultúrában

Szaigó hősies helytállása a sirojamai csatában inspirálta a 2003-as Az utolsó szamuráj című filmet, amiben a szamurájok vezetőjét, Kacumotót (Vatanabe Ken) Szaigó ihlette.

Szaigó feltűnik az 1985-ös Kamui no Ken című anime filmben, és az Atsuhime című NHK sorozatban.

Róla lett mintázva Szaigó Tokumori, a Gintama manga egy szereplője.

Szaigó szerepel a Total War: Shogun 2 stratégiai játékban.

A Sabaton nevű svéd metálzenekar a 2016-os The Last Stand albumán, a Shiroyama című zeneszámában is énekelnek róla.

Jegyzetek

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Saigō Takamori című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.